Biciklizni vagy repülni?

Sokan úgy tekintenek megkereszteltségükre, mint egy tényre, ami egyszer eldőlt, és amivel nincs semmi tennivalójuk. Katolikusnak tartják magukat, mert annak idején megkeresztelték őket, talán hittanra is jártak, még az is lehet, hogy voltak elsőáldozók, bérmálkozók. Ez így történt, és azóta is így van. Elvégre biciklizni is elég egyszer megtanulni, nem lehet azt elfelejteni.
Ez nagyjából mind igaz. A bökkenő csak az, hogy a kereszténységünk egyáltalán nem hasonlít a biciklizésre. Sokkal inkább a repülésre, amit nemhogy el lehet felejteni, de ha rendszeresen gyakorlom, akkor is időről időre alkalmassági vizsgákon kell átmennem, hogy egyáltalán felszállhassak. Elvégre odafenn minden egészen más.
A kereszténység mindig is inkább a repülésre hasonlított. Az ókorban majd az egész vasárnapot együtt töltötték a keresztények a Szentírás tanulmányozásával és a közös ünnepléssel. A középkorban és a kora újkorban is több órás szentírás-magyarázatokat hallgattak meg a hívek a templomokban. Csak a profit növelése érdekében új szabályokat bevezető államhatalom csökkentette a vasár- és ünnepnapok számát az újkorban, ennek ellenhatásaként azonban újraéledt az egyházi egyesületekben a vallásos önképzés az elmúlt két évszázadban.
Ma is szükség van az önképzésre. A mindennapokból szinte minden vallásos tartalom kilúgozódott, ezért keresnünk kell a Jézus Krisztussal való találkozás lehetőségét. Jó lenne, ha minden templomba járó eljutna legalább havonta egyszer közös biblia-olvasásra vagy szentórára a heti vasárnapi szentmisén kívül.

Különben úgy járunk, hogy anekdotázunk a régi nagy repülésekről, holott már rég elfelejtettünk repülni. Pedig onnan nézve az egész élet más…

Iniciáció és müsztagógia

A Katolikus Egyház tagjaivá a keresztség szentségének fölvételével válunk. A bérmálkozás valamint a szentáldozás teljesen bevezet bennünket a szentségi életbe: ez az iniciáció, azaz a beavató szentségekben való részesülés. Azonban attól még, hogy megkereszteltek, megbérmáltak bennünket, és (egyszer) megáldoztunk, még nem válunk kereszténnyé. Valahogy úgy, ahogy a jogosítvány megszerzésével sem válunk automatikusan jó sofőrré. Még hiányzik a napi rutin. Ahogy a kereszténységünkből is hiányzik sokszor a képesség, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben megéljük Jézus Krisztus jelenlétét, és az ebből fakadó bizalmat és örömöt. Ehhez szükség van az elmélyülésre a keresztény élet gyakorlatában: ez a müsztagógia, a bevezetés a szentségi élet titokzatos világába. A első évszázadokban – és ma is – a felnőtteket húsvétvasárnapra virradóan keresztelték meg a püspöki székesegyházakban, és az újonnan kereszteltek a pünkösdig tartó ötven napban intenzív oktatásban részesültek, hogy a megkapott szentségi ajándék termőre forduljon az életükben.

Mi is készülünk gyerekek, felnőttek keresztelőjére, elsőáldozására, bérmálására, esketünk fiatalokat, akik türelmesen járnak jegyesbeszélgetésekre, de vajon hányan fogadják el a meghívást az elmélyülésre, a müsztagógiára az iniciáció folytatásaként?
Rosner Zsolt plébános
repölobringa

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.