Hova ez a rohanás?

Azt hiszem, bármelyikőnk elmondhatná: nálunk kevesen járnak misére, gyerekek csak elvétve jönnek. Alig van, aki énekel. A mise után beszélgetés nélkül szétrebbenünk egy perc alatt, és több hét telik el, míg újra szót váltunk.

Régen ez nem így volt. Néhány évtizede még tele volt a templomunk. A gyerekeknek, fiataloknak csak állóhelye volt. A buzgóbbak vasárnap délután is összejöttek litániára, hétköznap elsőpénteki ájtatosságra, októberi rózsafüzérre, májusi litániára.

Ma meg csak rohanunk. Az unokám sportol vasárnap, a férjem horgászik, a gyerekem akkor jön haza látogatóba. Alig néhány óránk van egymásra. Misére egyedül jövök… Vajon életképes-e így a kereszténységem? Hogyan tudom így megszerettetni a számomra oly kedves imádságokat, énekeket gyerekemmel, unokámmal, férjemmel, szeretteimmel?

Azt hiszem, valamit változtatnom kell. Be kell vállalnom havonta egyszer, hogy több időt szánok Istenre és a hitéletemre. És erre az alkalomra meghívom a családomat is. Megkérem, hogy mondja le azt a versenyt, hagyja ki azt a horgászatot, érkezzen haza korán, és jöjjön el velem, és szánjon velem együtt időt Istenre. Havonta egyszer… legalább. Ez a Család-Ünnep, ahol beszélgetünk hitünkről, imaórán imádkozunk, és közösen ünnepeljük a szentmisét gyerekeinkkel, unokáinkkal, akik tanulnak imádkozni, énekelni. Igen, ezt akarom.

Rosner Zsolt plébános

rohanas

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.