„Hiszem, ha látom!” Gondolatok a szentségimádásról

Egyszer valaki a szentségimádásról kérdezett, hogy az meg egyáltalán mire jó… Minek ülni a kitett Oltáriszentség előtt? Hogy láthassuk? De mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is?

Nehéz erre válaszolni. Ami biztos, hogy a lelki élet érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is. Ez a néma önátadás legteljesebb kifejeződése. Ülve maradni és „nem csinálni semmit” a legnagyobb kihívás, az utolsó lépés az önmagunkból való kiüresedés útján. A szentségimádás (vagy meditáció) a legmélyebb, legérettebb imaforma.

Egy fiatalember szerint: „olyan ez, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel. Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy file-t, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmi! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála”.

Egy másik élmény: „egy csendes szentségimádás alkalmával nem imádkoztam semmit, nem kezdtem mondókába, talán csak annyit közöltem a »Kenyérrel«, hogy itt vagyok. Talán négy-öt perc telt el minden esemény nélkül, csak a fejemben cikáztak a napi események, de próbáltam ezeket távol tartani vagy nem erre figyelni. Egyszer csak egy szokatlan, eddig soha nem ismert érzés kerített hatalmába. Egy belső fény, soha nem tapasztalt nyugalom, a szív kitágulása, belső ragyogás. A külvilág nem szűnt meg, de nem zavart többé, beléptem a jelenlétbe”.

(Jezsuita bloggerek, Pacsy)

eucharist-real-presence

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.