Vasárnap, nagyböjti idő, 5. hét

5. nagyböjti hét (vasárnap) olvasmányai: https://igenaptar.katolikus.hu/nap/index.php?holnap=2020-03-29

“A mélységből kiáltok, Uram, Hozzád” – sóhajt föl a zsoltáros a De profundis – zsoltár elején. Milyen mélységbe jutottam? Oda, ahonnan nincs menekvés? Az Ószövetség mindössze négyszer használj a “mélységek” kifejezést, kétszer az egyén elhagyatottságára, kétszer a népet fenyegető veszélyre. Itt egy személyes döbbenet néz velünk szembe az iszonyat pillantásával. Olyan ez, mint Pompei városa, melyben a régészek kiöntötték a forró láva által betemetett emberek földi maradványainak üregeit, és úgy bontották el az ókori városra rámerevült kőzetrétegeket, így az arcizmok utolsó rándulását feltárva megmutatják a vulkánkitörésben elpusztult római polgárváros utolsó perceit. Egyének és egy egész nép katasztrófáját… Egyének és egész népek katasztrófáját nézzük ma is, de az iszonyat pillantásából kivezeti tekintetünket a zsoltáros, aki az első döbbeneten úrrá lesz, és többé nem a sötétlő mélységgel néz szembe, hanem magát vizsgálja, és rájön, mennyiszer elmulasztott az Úrra nézni. Mulasztásai miatt észreveszi magában Isten hiányát; ez a bűn. A körülötte sötétlő ismeretlen után meglátja saját maga ismeretlen mélységeit, és rádöbben, hogy ott, ahol Istennek kéne laknia, a saját megszokásainak kártyavára omlik éppen össze. Rádöbben, hogy Isten közelségére vágyik, Isten gyógyítására, békéjére, irgalmára. Mint az ellenséges túlerőtől körbevett város falán virrasztó katona, aki látja maga előtt a mélyben örvénylő ellenséges embertömeget, látja magában mélységes félelmeit, végül meglátja a csillagos eget a maga végtelen nyugalmával, fenségével, békéjével. Tudja, hogy az ég békéje hajnalt hoz, és a hajnal a szabadulás reményét.
És az engem körülvevő mélységek? És a bennem felsejlő mélységek? És a felettem nyugvó békesség? Kiáltottam felé? Meghívtam belém? “Jobban, mint éji őr a hajnalt.”

 

„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,1-45)

Lázár feltámasztásának történetében egyszerre látjuk Jézust, mint Istent, aki kinyilatkoztatást ad (pl.: „Én vagyok a feltámadás és az élet…”), és mint embert, aki lelke mélyéig megrendül barátja halálán. Hitünk fontos igazsága ez. Csodálattal szemléljük, hogy Jézus úgy győzte le a bűnt és a halált, hogy magára vette emberi természetünket. Nem, mint valami mesebeli hős csatában, karddal győzte le a halált, hanem átélte azt, átment rajta.

Jézus ma is így áll mellettünk, amikor meghívjuk életünkbe. A nehézségeinkben egyszerre van velünk Isten jövőt adó szavával és fájdalmunk feletti mély együttérzéssel. És azzal a biztonsággal, hogy a végső szó mindig az Övé.

Világunk jelenlegi helyzete szembesít bennünket azzal, hogy az ember által épített biztonság milyen törékeny, milyen hamar szertefoszlik. Megdönthetetlenül biztonságosnak hittük és egy pillanat alatt szertefoszlott biztonságunk. Jézus ebbe a helyzetbe is – akárcsak Lázár rokonságához – együttérzéssel érkezik, ugyanakkor ma is azt mondja, nekünk is: „Nemde azt mondtam, ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40). A biztonságunkat a bizalomra építi.

Jézussal való életünk legfontosabb kérdése: „Hiszed-e, hogy én vagyok a feltámadás és az élet?” Nehéz felfogni ezeket a szavakat, talán nem is tudom,csak kérem? „Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.