Jézus harcol a hitünkért – kedd, nagyböjti idő, 5. hét

Jézus harcol a hitünkért
Jn 8,21-30

Általában a hitet valami rendkívüli dolognak tartjuk és csodáljuk akinek erős hite van – bármiben higgyen is. Sokszor ámulattal nézzük azokat, akik álmaikat kitartó lelkesedéssel valósítják meg. Ennek az evangéliumi szakasznak is a tárgya, hogy Jézus hitet követel égi eredetére vonatkozóan. Különleges igénnyel lép fel, , de szándékát nem akarják elfogadni és felfogni ezért kérdezik visszautasítóan: „De hát ki vagy te?” (Jn 8,25)

Jézus most sem vitatkozik, tanítását nem teszi függővé ellenfelei hitetlenségétől.  Égi eredetéről, az Atyával való kapcsolatáról mondott szavai teremtenek hitet. Ennek a hitnek a legfontosabb eleme nem is annyira a mondottak igazságtartalma, hanem a személyébe vetett bizalom. Személyének titkát pedig akkor láthatjuk meg, ha a keresztre tekintünk.

A hit, az Istenbe vetett bizalom sosem embertől származik, de mindig függ az embertől. Isten ajándéka, amivel lehet élni, de vissza is lehet utasítani. Az elkeseredettség, a reményvesztettség és a kétségbeesés könnyen eluralkodhat a szívünkön, de Jézus ígérete, hogy Vele egy teljes életre juthatunk örök. Nem függ sem tértől, sem időtől, sem a körülményektől. Nehézségek közepette is élhetünk szép és teljes életet és kényelemben is lehetünk elcsigázottak és üresek.

Jézus maga harcol ma a hitünkért! Minden kétséget kizáróan mondja: „A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)

102. zsoltár

Romokon ülő bagoly, tikkadt sivatagi pelikán, magános veréb a háztetőn – szárnyaszegett, erőtlen, kimerült embert jelentenek ezek a képek. Ezekkel érzékelteti a 102. zsoltár szerzője, a szorongatást, elhagyatottságot, magányt, amely őt éri. Szívem lekaszált széna, mondja, napjaim elenyésző füst, csontjaim, mint a forgács, kenyerem hamu, italomba könny vegyül. Jajongok, s a körülöttem lévők ellenségesen méricskélnek. Olyan ez a szorongatás, mint Jóbé, akitől mindent elvett a kísértő. Csak egyet nem tudott kiirtani szívéből: a hitét. Teljesen egyedül maradt, fájdalom és keserűség járta át minden csontját, de nem hitte el, hogy a fenséges Úr, aki maga a szerető Törődés, magára hagyta volna. Ő az Istent nem ilyennek ismerte. Számára Isten könyörülő Isten, aki meghallgat; meghallja kiáltásunkat, és megmenti azokat, akiket halálra szántak. Vajon miért kellett a tékozló fiúnak mindenét elveszítenie ahhoz, hogy visszaforduljon kalandozásairól, és Atyjához térjen? Vajon miért kellett agyonterhelnünk a Földet utazgatásainkkal, szórakozásainkkal, fogyasztásunkkal? Hogy végre az Istenhez kiáltsunk… nem egyszer, nem kétszer… hanem, míg oda nem fordul Hozzá egészen a szívünk. És meghalljuk jóságát.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.