„Aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált” – csütörtök, nagyböjti idő, 5. hét

Igenaptár

„Aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált”  (Jn 8,51-59)

Jézus ma is kinyilatkoztatást ad: „aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.” (Jn 8,51). Az új kinyilatkoztatás pedig új ellenvetést-ellenkezést vált ki. Nem akarják elfogadni benne azt a nagyságot, amit ígéretei mutatnak. A kinyilatkoztatás pillanata szörnyű események kiindulópontjává válik. Nevetséges a vád: „szamaritánus vagy, megszállott vagy,” mint ma, ha valakit le akarnak írni…a múltból keresnek érveket, mert képtelenek felfogni ami a jelenben történik. És Jézus megint nem merül el a vitában….azokhoz szól, akik Őt akarják megismerni.

Jézus arra hív,hogy a „most”-ban éljünk. Az evangélium nem egy régi, szép történet, hanem most történik, velünk. Nem egyszerűen megemlékezünk arról, hogy mit tett vagy mit mondott Jézus akkor, hanem találkozunk vele, most hallgatjuk, most éljük.

Meg kell tanulnunk Jézustól, hogy semmi mással ne foglalkozzunk csak azzal amire ő hív minket. Rágalmazhatnak, áskálódhatnak körülöttem…nekem nem az a dolgom, hogy ezekkel foglalkozzam, hanem, „hogy végigfussam a pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis, hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról” (ApCsel 20,24) ott és akkor ahová Ő állított.

Ábrahámmal kezdődött a megváltás története. 4000 évvel később, mi is zarándok nép vagyunk. Az ígéretek nekünk is szólnak, Jézus szava pedig kötelez, hogy megtartsuk. Aki megtartja Jézus szavát azt az Ige is megtartja és „nem ízleli meg a halált!” (Jn 8,51)

 

Alapvetően mi is a bajom?

Annyi minden történhet veled. Összekuszálódhatnak a szálak életedben. Történnek el nem mondható dolgok is talán, amelyek aztán ott gubbasztanak az ágyad szélén álmatlan estéken, mint valami nagy fekete madár. Végül azt sem tudod már, mit rontottál el, csak nem úgy mennek a dolgok, mint eddig. Most persze, könnyű ezt a világjárványra fogni, de tegyük a kezünket a szívünkre: megy nekünk ez a túlpörgés, kesze-kuszaság járvány nélkül is.
Pedig nem rontottál el semmit. Úgy tetted, mint máskor: befordultál balra, mentél két utcasarkot, aztán még száz métert, de a megszokott hentesüzletednek hűlt helye. Hogyhogy? Hiszen mindent ugyanúgy csináltál? Akkor? Nos, mindent jól csináltál, csak a hentesüzleted a munkahelyedtől van két utcasarokra, most pedig otthonról dolgozol…
Annyira belefeledkezünk a világunk bajaiba és feladataiba, hogy elfeledjük a legalapvetőbbet: tudni, hogy Istenhez tartozom, nem a munkahelyemhez, nem a megszokott bridzs-partimhoz, és nem is a kiskutyámhoz (pedig most is itt hízeleg a lábamnál a kis kópé).
A zsoltáros alapvető irányultáságát abban látja a hívő embernek, hogy keresi az Úr arcát szünet nélkül. Az, hogy közben sok dolga van, vagy kevés, hogy homi office-ban dolgozik, vagy bejár a munkahelyére, vagy éppen munkát keres, azt élethelyzete határozza meg… de mint Isten képmására teremtett lény, az Úr arcának látásából él. Mindenütt és mindenben az Úr látása teszi elégedetté, hatékonnyá, tettre késszé. Az Úr arcát látni annyit tesz: van értelme annak, amit teszek. Ez az a szövetség, amelyet Isten kötött a rá figyelő emberrel. Én keresem Őt, Ő pedig megtalál engem. Ettől kezdve nem én vagyok az életem közepe, nem is azok, akiket odaképzelek, hanem Isten van középen az Ő csodálatos akaratával. Ettől kezdve nem attól értékes a munkám, az életem, mert fizetnek érte, nem azért, mert szép vagy hasznos, hanem bár ez mind egytől egyig igaz, de mindezeken felül ráadásul az Úr akaratát cselekszem minden feladatommal, jóságommal, szeretetemmel. Mindent jól csinálok, de meg kell keresnem Istenhez tartozásomat, az ebből fakadó hálát és biztonságot, és akkor fekete madár huss, az este elcsitul, reggel pedig kisüt a nap.

 

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.