„Csak nem én vagyok az, Uram?” – Nagyszerda

Igenaptár-napi olvasmányok

„Csak nem én vagyok az, Uram?”

Mindegyik megkérdezi, egytől egyig. Mindegyik magára ismer. Mindegyikben felidéződnek a túlhajszolt napok, hetek, a gyógyító-körutak, a kenyérszaporítás, amelyeken rendesen enni sem volt idejük. Hányszor merült föl bennük, hogy mindez meddig mehet így? Felidéződtek a bosszús pillanatok, amelyeken elegük volt a Mesterből. Merthogy mindenkire volt ideje, csak rájuk meg magára nem. Meglátták magukban az árulás lehetőségét. Magukra ismertek. Szégyellték magukat, amiért türelmetlenek, önzőek, pletykásak, morcosak voltak. Időnként. Persze, máskor az életüket adták volna Érte. Máskor. De a szívükben mindezek a kavargó érzések egyszerre voltak jelen.
És Jézus látta ezt, és szomorú volt. És a szégyenpír égette őket, ahogy Jézus szomorú, szeretetre vágyódó hangját hallották. Átélték újra, hányszor volt támasza nekik, a megfáradtaknak. Maguk előtt látták, ahogy nem rejtette el arcát előlük, pedig ők néha már elszaladtak volna. A bőrükön érezték, ahogy figyelmesen hallgatta dohogásaikat, hogy az igével támaszuk lehessen.
És mikor mindez lepergett előttük, minden erejükkel, gyengeségükkel, bűnbánatukkal belé kapaszkodtak.
Egyetlen egy falatozott közülük jóízűen, még ha kicsit idegesen és mohón is. Ő már rég nem figyelt Jézus szavaira, ő már rég feladta. Miközben újabb ínycsiklandó sültért nyúlt, elcsípve a körülötte zajló beszédfoszlányokat, ő is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?”
És a te kérdésed, hogyan hangzik Feléje?

30_ezust-kep-2020apr

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.