Nagycsütörtök – „Amit én tettem, ti is tegyétek”

Igenaptár-napi olvasmányok

„Amit én tettem, ti is tegyétek”
Jn 13, 1-15

Az utolsó vacsorára és az Oltáriszentség alapítására emlékezünk. Szent János evangélista erről az estéről nem az alapítás szavait hozza, hanem a lábmosás elbeszélését. Nem mást mond, mint a többi evangélista; máshogy beszél ugyan arról: Jézus jelét adja szeretetének.

A lábmosás keleten a vendéglátás szertartása volt. Rendszerint szolgák végezték, így mosták le az út porát a vendég lábáról. A házigazda csak olyan vendégnek adta meg ezt a tiszteletet, akit ki akart tüntetni.

Mikor Jézus leveti felsőruháját már tudja,hogy a gonoszság hatalma már ellene fordult s talán éppen ezért nyilvánítja ki szeretetét ilyen módon mert tudja, hogy ez a legtökéletesebb eszköz győzelméhez. Péter, a megváltásra szoruló ember, méltatlannak érzi magát….de Jézus bátorítja, hogy majd (a feltámadás után) meg fogja érteni.

Jézus ma is, itt is leveszi felsőruháját, vászonkendőt köt maga elé, vizet önt a mosdótálba és lehajol, hogy megmossa a lábunkat. Ha Őt keressük nem kell messze néznünk, mert itt térdel előttünk. Jelét akarja adni szeretetének. Engedjem, hogy megtegye és szüntelenül visszhangozzék bennem szava: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. (Jn 13, 14) Ha Jézus útján járok akkor valakinek a lábát mosom…

Labmosas-2020apr

 

Torkig vagy színültig? (116. zsoltár)
Sok minden hiányzik a lelkünknek; néhányan talán unatkozunk is. Valójában azonban mindig tele van a lelkünk, csak nem mindegy, mivel. Lehet, hogy elégedetlenséggel, szomorúsággal vagy keserűséggel rámoljuk tele lelkünk vödrét, amibe sokszor mások szemetje is belekerül. Ezek összeférhetetlen, ficánkoló halakra hasonlítanak, amelyek nem tudnak megférni egymás közelében, szinte taszítják egymást, kifröcskölik belőlünk az életadó vizet, és velük együtt haldokolni kezdünk. Ilyenkor ugyan tele vagyunk, mégis inkább hiányt érzünk vagy fásultságot, mert torkig vagyunk már azzal, ami bennünk van.
A hívő zsidó húsvétkor felemelte az áldás kelyhét, más szóval Isten boldogságának kelyhét, és hálát adtak Istennek adakozó jóságáért, amivel színültig töltötte lelkét. Jól figyeljük meg: itt van egy vezércsel, egy olyan trükk, amit érdemes észrevenni, megfigyelni és elsajátítani: a vallásos zsidó kelyhét nem ő, nem mások, hanem Isten tölti meg, ő legfeljebb az alapanyagot adja hozzá. Miután végigdolgozta a napi 16 órát, az esti szertartáson ott van lelke kelyhében/ vödrében az elvégzett munka izzadtsága, fáradtsága, ám ő mindezt várakozással Istennek adja át, akit hatalmas tetteiért dícsér; és míg ő dícsér, Isten betölti lelke kelyhét üdvösségével. És így a vödör/kehely békével lesz tele, méghozzá színültig; békével, amivé Isten változtatja át mindennapjaink élményeit, megszabadítva azokat összeférhetetlen ficánkolásaiktól, a mások beledobálta szeméttől.
Te torkig vagy színültig?

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.