Húsvétszombat – Isten paprikapalántái (117.zsoltár)

Igenaptár-napi olvasmányok

Isten paprikapalántái
(117.zsoltár)

Már hetek óta csak kerülgetjük a palántákat: be az ablakba a fényre, nehogy megnyúljon, ki a napra, hogy megerősödjön, be a házba, hogy meg ne fagyjon, le a kazánházba, hogy neki ne induljon.
Így lehet velünk is az Úr. Hol azt kérjük tőle, hogy hagyjanak már minket békén, hol azt, hogy foglalkozzanak már velünk, hol azt, hogy válaszoljanak nekünk, hol azt, hogy kérdezzenek tőlünk. Hol azt, hogy végre mehessünk, hol azt, hogy végre megpihenhessünk. És milyen jó dolgunk van, amíg dédelget bennünket az Isten. Amíg ölbe kap, és megvéd széltől, naptól, fagytól.
Persze, szeretnénk már végre megvetni a lábunkat a puszta földben, szeretnénk végre a magunk lábára állni: már annyit tudunk, annyit láttunk. Vannak kialakított jó szokásaink, mi kell még? És valóban, jó úton járunk, szépen erősödünk. De most különleges idő van, most még dédelget egy kicsit a kertész minket: “Az Úr jobb keze erősnek bizonyult, az Úrnak jobbja fölemelt engem.” És ha terhemre is vannak e különleges idő szabályai, ha úgy érzem, hogy belebolondulok, akkor is: “az Úr megpróbált, de nem adott halálra engem.”
Még pár hét, és kiültethetjük a palántákat. Még pár hét, és újra kezdhetjük felépíteni mindazt, ami körülöttünk romba dőlt. Addig is legyünk hálásak az isteni kertésznek, hogy megpihenhetünk, feltöltődhetünk, biztonságban együtt (egyedül) lehetünk, és gyűjtsünk erőt a folytatáshoz, mert akkor majd nekünk kell megállnunk a helyünk, de az Úr ott is ott lesz. “Hálát adok neked, mert meghallgattál engem, és te lettél szabadítóm.”

Mi az, amit türelmetlenül vársz? Mit tehetsz most azért, hogy a lehető legjobban megéld majd, amikor lehet?

Paprika_7_01-es_600

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.