Kedd, húsvéti idő, 3. hét – Álarcos réce (31. zsoltár)

Igenaptár-napi olvasmányok
Álarcos réce
31. zsoltár

Szerencsések ezek a madarak, mert megtalálják a rokonaikat, és ezért nem maradnak egyedül. “A Kiskunsági Nemzeti Park felső-kiskunsági szikes pusztáin egy hím példányt több éven keresztül meg lehetett figyelni a vonuló fütyülőrécék között. Ez a madár feltehetően elsodródott eredeti élőhelyéről és a közeli rokonaihoz csatlakozott.” – olvashatunk róla a madártani egyesület honlapján.

Számunkra, emberek számára, sajnos, nem ilyen egyszerű a helyzet. Mi – és ez nemcsak karantén idejére igaz – sokkal könyebben válunk dzsungel-harcossá, mert az egyikre ezért sértődöm meg, a másik újabban nem áll velem szóba, amaz felületes, ez meg mindig csak rohan. Mindenkire van, lehet kifogásunk. Mi nehezen csapódunk a többi emberhez. Rátartiak vagyunk? Nem feltétlenül… de valahogy nem találjuk egymással a hangot.

Ez a modern társadalomban elharapódzó elszigetelődés ismeretlen volt régen. Azért, mert egyedül esélyük sem volt túlélni. Mert egymásra voltak utalva. Az egyik élelmet szerzett, a másik tüzelőt, a harmadik sót, a negyedik ellátta a sebet, az ötödik, meg a hatodik, meg a hetedik kint dolgozott a mezőn. Másként nem ment. Csak mi vagyunk olyan gazdagok itt Európában, hogy akár egyedül is meg tudunk élni. Lehet, hogy a magány a gazdagság nyomorúsága?
Mindenesetre a hazánkban megfigyelt álarcos réce éveken keresztül jól érezte magát rokonai társaságában, és minden bizonnyal jól értette, hogy a zsoltáros miről énekel: “Erősségem és menedékem te vagy nékem, légy oltalmazó sziklaváram és megerősített házam, nevedért vezess és irányíts engem!”

Vajon mi felfedezzük a közöset egymásban, meglátjuk, hogy rokonok vagyunk? Hogy Isten ugyanarra a sziklára állított minket?

alarcos_rece

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.