Évközi 17. Vasárnap – Szikrázó hó

Mínusz tizenöt fok volt. Két kecske is elleni készült. Ezért forróvizes vödrökkel indultam segíteni nekik. Éjszaka volt. Ahogy kilötykölődött a víz a lábamhoz verődő vödrökből, azonnal ráfagyott a nadrágomra jegesen ölelve a vádlimat. Ez jelentősen apasztotta lelkesedésemet, míg a mintegy kétszáz méterre levő karámhoz menet félúton, mérgelődve tettem le a vödröket, és szidtam magamat, hogy “kellett ez neked? Biztos, hogy ilyen életet képzeltél magadnak? Itt, éjnek idején?”. És akkor körülnéztem. Sziporkázva csillogott a telihold fényében a masszív hótömeg a földön, a fákon, bokrokon körös-körül. Fölöttem pedig a csillagos ég, mint királyi palást borított be csillogón, fenségesen fényesen. Akkor mintegy kiszakadtam a világból, a gondból, a hidegből, a kétségek közül, és az Isten tenyerén éreztem magam, aki mint rémült madárfiókot meleg tenyerébe rejtett, és megnyugtatott. Tudtam, hogy Ő velem van, és én a helyemen vagyok.
Valahogy így mesélte el egy kedves ismerősöm a minap, hogyan talált rá a szántóföldbe rejtett kincsre, a kereskedők álmának nevezett igazgyöngyre, Salamon bölcs és értő szívére. Arra a világra, ami nem hasznos, hanem szép és éltető. Ami nem profitot termel, hanem megbabonáz. Ami nem bevásárlóközpont pultja, ahol az áru gazdát cserél, hanem otthon, amely véd és melenget.
Ebbe a világba kaptunk meghívást, hogy otthon legyünk benne. Őrizzük a régit, és alkossunk újat, és jó halakká növekedjünk Isten mosolyától a nagy halászat napjára. Minden nap teljünk a gondoskodó Isten gyönyörűségével, meglátva az értelmét szépnek és szenvedésnek. Mindkettő Istenhez visz közelebb. Mert “az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek.”
Tedd le a vödrödet, és nézz körül!

csillagok

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.