Évközi 24. vasárnap – Megette a szú

Megette a szú
“Ideges természet vagyok./ Hamar felkapom a vizet./ Engem már csak ilyennek kell elfogadni.” Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal szabadkozunk, amikor aprócska sebeket ütünk mások és a saját lelkünkön egy karcos, sértő mondattal, egy ádáz pillantással. Hogy miért? “Mert már százszor mondtam már neki, hogy ne hagyja benne a szennyesbe tett nadrágjában a papírzsebkendőt./ Mert ezerszer kértem, hogy este csukja be a garázsajtót, hogy ne kelljen reggel macskanyomoktól tisztoganom a szélvédőt./ Mert már belefáradtam türelemmel kérni újra és újra, hogy ne csak a felét jegyezze meg annak, amit kérek tőle.”
Ezek apró sebek a lelkünkben, éppen csak akkorák, mint egy szúvájat a fában. Meg se kottyan. De amikor százszor, meg ezerszer nyitnak új tárnát az apró kártevők a lelkünkben, hogy türelmünket, belső békénket fogyasszák, akkor előbb utóbb összeroppanunk.

Hatvanéves egészségünket húszévesen kell megóvnunk. Lelkünk apró kártevői elől minél hamarabb le kell zárni a szívünket. Ahogy a király elengedi a tízezer talentumot, úgy kell szolgaként elengednünk egymás száz dénárját az utolsó petákig. Hogy ne egye tovább a szú a fát. Hogy ne mérgezzük magunkat haraggal, nehezteléssel. Hogy minden lépésünkkel a cél felé haladjunk, ahová érkezni akarunk. Béke, biztonság, boldogság a cél? Akkor efelől a cél felől ítéljem meg azt, ami körülvesz.
“Hányszor kell megbocsátanom neki?” Helytelen kérdés. A megbocsátás, az újrakezdés, a vég nélküli bizalom az iránya az életednek? Jó. Akkor éld már ma is béke és bizalom világát!

Mit evett meg már benned a szú? Hol sérültél maradandóan a bizalom terén? Dönts és kérd meg Jézust, ölje ki belőled ezeket a bogarakat!

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.