Törékenység

Novemberben sokat gondolunk elhunyt szeretteinkre. Ilyenkor mintha bekukucskálnánk a halál kapuján. Tudjuk, hogy egyszer át kell mennünk rajta, egyelőre azonban próbálunk eliszkolni előle. Ünneprontónak tartjuk, haragszunk rá, mert megakadályoz bennünket abban, hogy megvalósítsuk álmainkat.

Tényleg csak a halálig próbálkozhatunk. Ahogy a költő papírkosarában csak hajnalig sokasodhatnak az összegyűrt papírok, mert még reggel, lapzárta előtt le kell adnia a kért verset, úgy csak a halálig gyűlnek lelkünkben a sebek, kudarcok. Ott aztán elillan a minket rágó gond, bánat, rossz szokás, és „mindnyájan födetlen arccal tükrözzük Isten dicsőségét” (2Kor 3,18). A halál teljes önkiüresítés azért, hogy teljesen eltelhessünk Azzal, aki szeret.

Erre a kiüresítésre készít bennünket a manapság ismét a hírek élére került törékenységünk. A magát a világ urának tartó modern ember azt gondolta, hogy mindenre talál megoldást. Ezért aztán minden kudarcot szégyellt. Legfőképpen a halált, amelyet száműzött a kórházi ágyak paravánjai mögé. Pedig éppen törékenységünk gyakoroltatja be velünk a szentgyónásban, hogyan kell kiüríteni a papírkosarat, hogyan kell megkérni Jézust, hogy gyógyítson bennünket, hogyan kell elhinnem, hogy amikor Ő rám néz, a kudarc nincs többé.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.