Legyünk a reménység cinkosai

A remény sokáig, és még ma is, az isteni erények között a szegény rokon, a kisebbik leánytestvér szerepét tölti be. Charles Péguy francia költő szerint a hit, remény és szeretet olyan, mint három nővér: kettő már nagylány, a harmadik még kicsi.  Együtt mennek az úton, fogva egymás kezét: a két nagyobb a két szélen, a kislány, a Reménység középen.

Mindenki, aki látja őket, ezt mondja: „Természetesen a kettő nagy az, akik magukkal húzzák a középen álló kislányt”. Tévednek: a kislány, a Reménység az, aki magával viszi a két nővérét, mert ha leáll a reménység, minden leáll.

Ahogy a költő is sugallja, legyünk cinkosai a kislánynak, a reménynek. Ez azt jelenti, hogy megengedjük Istennek, hogy csalódást okozzon nekünk. Szívünk mélyén legyünk elégedettek, hogy Isten nem hallgatott meg. Sokkal nagyobb kegyelemben részesített: abban, hogy reménykedhetünk benne.

Azonban a remény nem pusztán egy szép, költői belső készség, hanem azt jelenti, hogy képesek vagyunk tenni valamit, hogy nem engedjük meg, hogy erőt vegyen rajtunk a bénító tétlenség, üresség.

Fordítsuk tekintetünket Máriára, a reménység anyjára, az egyház ősi himnuszának szavaival: „Ó Mária, irgalmasság Anyja, Isten Anyja és a megbocsátás Anyja, a reménység Anyja és a kegyelem Anyja, szent örömmel teli Anya, ó Mária.”

(Raniero Cantalamessa OFM—Magyar Kurir)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.