Karácsony utáni 2. Vasárnap – Fifi

elmélkedés a vasárnapi szentírási szakaszokhoz

Január első vasárnapján furcsa neszezésre lettünk figyelmesek a nyitott fészer felől. A tüzifa és a gyújtósnak félretett papundekli között reggel egy elnyűtt bundájú kiskutyát találtunk. Napok óta nem evett, bundájában bogáncs és karcolások. A család megszemlélte a kiskutyát, és egyetértettünk abban, hogy biztosan szilveszter éjszaka szökött el hazulról a tüzijáték idején. Megállapodtunk, hogy bevisszük, megetetjük, a sebeit lekezeljük, és a fotóját feltöltve a netre bejelentjük, hogy megtaláltuk, hogy gazdája elvihesse. Így is tettünk. Fifiben egy-két nap alatt feloldódott a szorongás, gyógyultak sebei, és egyre otthonosabban mozgott köztünk. Legnagyobb ámulatunkra még Mircivel is megbarátkozott, aki persze tartózkodó volt vele kapcsolatban, és elkerülte egy darabig.

Aztán vártunk. Vártuk a tulajdonos jelentkezését sokáig, de senki nem jött Fifiért. Merthogy végül ezt a nevet adtuk neki. Fifi teljesen átrendezte az életünket. Rendszeres kutyasétáltatók lettünk, többet mozogtunk, és többet nevettünk. Mert Fifi szeretett futkározni, játszani, sőt bohóckodni is. E nem várt újévi ajándéktól észrevétlenül jobb emberek lettünk.

Ha nem is fészerbe, de istállóba, ha nem is újévre, de új időszámításra – megérkezett hozzánk az Isten is. Kicsit úgy, mint Fifi. Rászorul a segítségünkre, miközben mi kapunk tőle mérhetetlen segítséget, mert “láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal”. Megtanít bennünket megállni és elmosolyodni, karácsonyi éneket dúdolni, mókázni, de másoknak segíteni is. Érzékenyebbé válunk Vele egymás iránt és a teremtés megőrzése iránt. Általa “fogadott fiakká” lettünk, hogy otthonosan mozogjunk a világban, és megértsük “fölséges örökséget, amelyet Isten a szenteknek készített” (vö. Ef 6,18).

Vajon befogadjuk Őt?

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.