Évközi 6. Vasárnap – Lelki szemetesláda

elmélkedés az Évközi 6. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Időnként panaszkodunk, hogy valaki ránk zúdította a panaszait, és meg sem kérdezve, mi van velünk, egyszerűen lelki szemetesládának használt minket. Aztán legközelebb mi teszünk ugyanígy valaki mással. Mesélünk neki magunkról, kapcsolatainkról, és miután jól kipanaszkodtuk magunkat, megkönnyebbülve otthagyjuk ezzel a szemétdombnyi információáradattal, elbúcsúzunk tőle, elegánsan sarkon fordulunk, és megyünk a dolgunkra.

Mi történik ilyenkor? Egyikőnk megkönnyebbül, másikónk leterhelődik. Szemét volt itt, most szemét van ott. Megkönnyebbültünk, az az illúziónk, hogy megszabadultunk valami tehertől, valójában csak megterheltük azokat, akikkel bizalmi kapcsolatban vagyunk. Ezt nevezzük lelki szemetesládának. Ez történhet családban, barátok között, és szakemberekkel folytatott segítő beszélgetésekben. Jobb esetben felismerésekre jutunk, és a továbbiakban ügyesebben intézzük dolgainkat.

Vajon miért ment oda az a leprás Jézushoz? Mi volt Jézus tekintetében, hogy ezt meg merte tenni, holott ismerte a mózesi törvényt, mely arra ítélte, hogy “elkülönítetten, megszaggatott ruhában s hajadon fővel járjon” (Lev 13,45)? Megsejtette, illetve biztosan tudta, hogy Jézus az a valaki, aki nemcsak meghallgat, nemcsak segít elviselni a terheket, amelyek fojtogatnak, hanem “körülvesz a szabadulás örömével.” (Zsolt 32,7) Jézus nem szemetesláda, hanem erő és bizalom, ami megtisztíthat. Engem, a kapcsolataimat, a dolgokhoz való viszonyomat, vágyaimat. A szemetesláda mellé nem ülünk le falatozni. Jézus azonban arra hív, hogy leüljünk mellé. Mellé, és egymás mellé. Ne lelki szemetesládának használjuk egymást, töltsük egymást inkább bizalommal, mosollyal, Istennek való hálaadásokkal. “Tehát akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” – kéri tőlünk Pál is (1Kor 10,31). Mert egyedül Isten tisztíthat meg minket, minket és rajtunk keresztül a világot. Hogy ne csak tologassuk szeméthegyeinket a világ gazdagabb részéről a szegényebb részébe, drótkerítéssel, hőkamerákkal védve szép, új világunkat, ne csak teledobáljuk egymást a panaszainkkal megszabadulni akarván terheinktől, hanem eresszük át magunkon Isten “új eget és új földet” (Jel 21,1) teremtő erejét, amely elveszi a bűnt, az előítéletet, a gyanakvást, a szorongást, az önféltést, a bizalmatlanságot, hogy végre “födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változzunk át, az Úr Lelke által”. (Vö. 2Kor 3,18)

Mit kérsz Jézustól? Mitől szabadítson meg Téged, hogy jó legyen melléd leülni, jó legyen veled falatozni?”

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.