Nagyböjt V. Vasárnapja – A hegy lába

elmélkedés Nagyböjt V. Vasárnapjának szentírási szakaszaihoz

Műkedvelő természetjáróként, amikor egy dombtetőt kinézek, hogy oda szeretnék feljutni, időnként nem kalkulálok azzal, hogy mielőtt megmászhatnám a felfelé vezető kaptatót, le kell ereszkednem a völgybe a hegy lábához. Onnan számítva a kaptató máris kétszer olyan hosszú, mint amilyennek messziről látszott. A profi hegymászók nyilván tudják ezt, és a hegy lábánál alaptábort rendeznek be, de “csak” természetjáróként is felkészülnek arra, hogy ahhoz, hogy följussanak a tetőre, előbb csomagostul alá kell ereszkedniük a mélybe.

Ez az aláereszkedés mondatja ki Jeremiás prófétával az Úr ígéretét a szívbe írt új szövetségről, hiszen ő átélte az önzés diadalát, a kishitűséget, az Úrtól való elfordulást, ami oda vezetett, hogy Izrael visszatért Egyiptomba a babilóniaiak elől, oda, ahonnan az Úr erős kézzel kivezette őket. Ennél nincs lejjebb. Csak egy új kezdet.

Ezt az utat járta végig értünk Jézus is, aki tudta, hogy ha meg akar menteni bennünket, akkor alá kell ereszkednie az emberi önzés legvégső pontjáig, mindhalálig. Csak ott, a végső pillanatban tud végérvényesen felfelé indítani bennünket. Csak ha meghal az isteni búzaszem, akkor hoz termést. Le kell jönnie velünk az önzés lankáiról a völgybe az elajándékozott élet hegyének lábához, hogy biztosan nekivágjunk a kaptatónak.

Böjti készületünkben mostanra a hegy lábához értünk. Tisztáztuk, hogy Vele akarunk menni otthagyva az önzés középszerűségének dimbes-dombos táját. Tudjuk, hogy ez egy “egy életem, egy halálom”-döntés. Itt életem minden mozzanata Isten önmagát ajándékozó dimenziójába kerül. Akkor is, ha ez a hegy Golgotává lesz számomra. A “szenvedésből engedelmességet tanult” nemcsak az Úr, hanem minden Vele járó. Vele vagyok úton, és ez nekem elég.

Nekivágunk az Úr hegyének?

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.