Húsvét VI. Vasárnapja – A mindent látó gömb

elmélkedés Húsvét VI. Vasárnapja szentírási szakaszaihoz

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyhatalmú császár, aki mindenféle drágaságot összegyűjtött palotájába. Híres szobrokat, különleges találmányokat, távoli népek csodaerejű talizmánjait szerezte meg követei révén, ha lehetett, szép szóval, arannyal, de ha nem ért célhoz, akkor csellel és erőszakkal. Mivel nagy becsvágyában csak a csodálatos drágaságokon járt az esze, nem törődött birodalma lakóival, így aztán a birodalom határain kívül és belül egyaránt sok panasz volt ellene. Azonban hatalmas hadseregével minden lázadást elfojtott, minden ellenséget megvert, így semmi sem tudta megzavarni a hóbortjainak hódoló császárt a palota vastag falai között.

Mígnem egy tudós mester meg nem elégelte a császár gőgjét. Kifundálta, miként lehet közel férkőzni a császár szívéhez és legyőzni önzését, becsvágyát. Fúrt-faragott, tüzet hevített, agyag formákat öntött ki, alkatrészeket illesztett egymáshoz, mígnem elkészült munkájával, amit aztán puha keszkenőkbe csomagolt, fényes lakkdobozba tett, majd külföldi kereskedőnek öltözve elindult a császár palotájába.

De nem lehetett ám oda csak úgy besétálni. Jól tudta ezt az álkereskedő, ezért a császárváros kereskedőnegyedébe ment, és különleges csecsebecsékkel kezdett kereskedni. Mindenki, aki tőle vásárolt, boldogabban ment haza, mint amilyen annak előtte volt. Híre is ment, hogy varázserejű szereket lehet nála venni. Persze nem árulta el titkát, hogy a gyógyerő nem a kis kalitkákban, játékokban van, hanem a beszélgetésben, amivel eladóként emberségükben vevőit megerősítette. Tudta azonban, hogy a császárnál nagy a baj, ezért az ő szívének gyógyításához valóban szükség lesz a különleges varázserőre, amit csodaeszközébe rejtett.

Fel is keltette a messziről jött csodakereskedő a császár kíváncsiságát: megnyíltak a palota kapui, és vendégségbe hívták a kereskedőt a császári lakosztályba. Ahogy leültek beszélgetni, falatozni, a császár faggatni kezdte, van-e valami különlegessége. “Felséges császárom – felelte – van egy különleges szerkezetem, amivel beleláthat minden szívbe, amely birodalma határain belül dobog. Nem kell semmi mást tennie, mint megvennie ezt a csodaszerkezetet tőlem, és belenéznie, amikor csak akar.”

A császár nagyon megörült, és cseppet sem sokallotta az árat, amit a kereskedőnek öltözött tudós a szerkentyűre megállapított. Odarendelte kincstárnokát, aki kifizette a szerkezet árát, a tudós pedig átadta a lakkdobozt, a császár kinyitotta, kibontotta a keszkenőket, és lássatok csudát, egy fa- és fémalkatrészek tartotta lencsékből álló gömböt tartott a kezében, amelybe minden oldalról bele lehetett nézni. És valóban, akárhonnan nézett bele a császár a gömb valamely lencséjébe, mintha sólyomszárnyon repült volna, városok, falvak fölött szállva bejutott otthonok mélyébe, gazdagok-szegények szívébe, és belelátott mindennapjaikba. A császár boldogan búcsúzott el a kereskedőtől, aki mély meghajlással, távoztában még annyit mondott, hogy a császár őfelsége ne aggódjon, mindig azt fogja látni a gömb lencséiben, amit a másik ember lát.

A császár nem is figyelt már rá, hanem nagy terveket szőtt, hogy így most már nem lehet titokban előtte semmi a birodalmában, egyetlen drágaság, egyetlen lázadás sem, mindent vasmarokkal irányíthat, mindenről tudhat, mielőtt még kimondanák az emberek gondolataikat.

Vacsora után aztán hozzá is kezdett a császár új szerzeményének a használatához. Először egy szővőasszony műhelyébe nézett be. Látta az éjszaka is dolgozó asszonyt, ahogy veti a vetélőt, és megállás nélkül dolgozik, és azt is látta miért: férje betegen feküdt mellette, a gyermekei pedig álmatlanul forgolódtak az éhségtől. Időről időre fátyolossá vált a kép a lencsében, először nem tudta a császár mire vélni, míg aztán rájött, hogy az asszony könnyeit látja.

Aztán egy börtönőr szobájába nézett be: körös-körül bilincsbe vert rabok jajgattak. A börtönőr pedig váratlanul visszanézett a császárra, aki valósággal hátrahőkölt. A börtönőr valójában a börtön ablakán nézett ki az éjszakába, és felsóhajtott, bárcsak visszamehetne földet művelni falujába, és bárcsak lenne kereslet termékeire, és nem kéne börtönben ülnie a rabokkal együtt, mert a császár birodalmában a kisparasztok megélhetésével senki sem törődött, börtön meg volt elég, és ő megélhetést csak itt találhatott.

A császár elkedvetlenedett, hogy könnyeket, sóhajokat lát, s mellette csak szegénységet, jajgatást. Ezért aztán addig-addig forgatta a gömböt kezében, míg egy magasrangú hivatalnok lakosztályára nem bukkant, aki éppen a lakodalmát ülte. Na, gondolta, megnézem magamnak a gyönyörű menyasszonyt és a jóképű hivatalnokot. Ők biztosan valami szebbről álmodnak ketten. De bizony csalódnia kellett, mert az első forró csók után ez a lencse is elhomályosodott, és gyönyörű arája karjaiból kibontva magát, a hivatalnok könnyes szemmel egy iratot vett elő, és újdonsült feleségének adta: “Édes mátkám, tudod jól, hogy legjobb tudásommal a császárt szolgálom talpig becsületesen. Mégis, nála semmit sem lehet biztosan tudni, vedd ezt a csekélyke földnek birtokát jelző papirost, melyet apámtól örököltem, és ha a császár elvenné életemet és a vagyont az elkövetkezendő években, menj földet művelni rokonaimhoz, hogy legyen hol fölnevelned gyermekeinket, akiknek addigra életet adunk.”

A császár dühösen csapta földhöz a gömböt, de az oly művészien volt összeillesztve 1752 darabból, hogy nem törött össze, hanem gurult egy kicsit, majd megállt, és újból csupa olyan bánatot, sóhajtott ontott magából, amely a császárt nem érdekelte. Azaz hogy mégis, mert bár ismételten felmérgesítette magát, csak újból felvette a földhöz vágott gömböt, maga sem tudta miért, és újabb és újabb életekbe nézett bele. Az elején még dühöngött. A szövőasszonynak összetörette a szövőszékét, a börtönőrt vasra verette, a hivatalnokot elcsapatta, de mindettől nem tudott megnyugodni. Ezer és ezer ritkasága, szépsége, csodatalizmánja nem érdekelte már. Csak ekkor kezdett emlékezni egyre élesebben a kereskedő búcsúszavaira, miszerint a császár ne aggódjon, mert mindig azt fogja látni a gömb lencséiben, amit a másik ember lát. A kereskedőt is kerestette, de a legjobb titkos ügynökei sem jutottak a nyomára. A császár pedig álmatlanul hánykolódva nem tudott már semminek sem örülni, mert ott lüktettek a fülében a birodalma száz meg száz szegletében vergődő szívek titkon kimondott sóhajai és bánatai, és ő nem tudott szabadulni egyiktől sem.

Egy ilyen zaklatott, álmatlanul töltött éjszaka után, kiült palotája tetőteraszára, és fáradtan, elcsigázottan várta a napfelkeltét. Ahogy ott ült, ismét megcsendültek benne a kereskedő búcsúszavai: “Ne aggódjon, felséges császár, mindig azt fogja látni a gömb lencséiben, amit a másik ember lát.” És ekkor felkelt a nap. Nemcsak a horizonton, hanem a szívében is: megértette, hogy a varázsgömb akkor fog boldogságot ontani maga körül, ha birodalmában mások boldognak látják magukat. A császár elfeledve napok óta gyűlő fáradtságát, papírra vetette mindenki bánatát, és rendeleteket hozott, hogy ezeket orvosolja.

A szövőnőnek új szövőszéket csináltatott, férjét pedig a palota orvosaival kezeltette, mígnem meggyógyult, és maga is munka után láthatott. A börtönőrt szabadon bocsátotta, visszaengedte földet művelni, és kezességet vállalt a terményeinek minőségéért, hogy azokat eladhassa a város piacán. Az ifjú hivatalnokot visszavette állásába, és reformokat vezetett be, hogy a törvényeket betartó tisztviselőknek ne kelljen semmi ármánykodástól se félnie.

Így vett sorra minden, lencse mutatta bánatot, és kereste meg rá az orvosságot. Kincseskamrájából tudományos múzeumot nyitott, amelyet átadott a főváros tudományos akadémiájának. Ez lett a leghíresebb egyetemi gyűjtemény kerek e világon. A szomszéd népekkel egyezményeket írt alá, és így biztosította a békét országa határain. Hadserege pedig utakat épített, hidakat és vízvezetékeket minden polgár javára.

A császár – népe őreként – naponta vizsgálta varázserejű gömbjét, és ahol csak bánatot látott, azt mindjárt orvosolta. Ha elfáradt, akkor csak belepillantott valamelyik lencsébe, ahol legtöbbször már mosoly és kacagás fogadta.

Élete végén egy messzi utazótól hallott egy ifjú mesterről, aki a következőket mondta: “Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” – “Ez az – derült fel az öregedő császár arca – a mindent látó gömb ugyanerre tanított meg engem is: keressem mások örömét, önzetlenül szeressek, és az egész életemet adjam a rám bízottakért. Ennél valóban nincsen nagyobb boldogság!” Azóta is mesélik nagy utazók, hogy abban a távoli országban régtől vannak Jézus Krisztusnak követői. Itt a mese vége, fuss el véle.”

Lehetnél te is ez a császár. Te mivel töltöd az idődet? Szétosztod másoknak? Odaadod a barátaidért és minden emberért? Ha nem mindig, akkor mi lehet a mindent látó gömb a te életedben, ami segít megváltozni Jézus szavai szerint?

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.