Húsvét V. Vasárnapja – A viza ösztöne

elmélkedés Húsvét V. Vasárnapja szentírási szakaszaihoz

2010-ben különleges teljesítményre figyeltek fel a természetvédők: a 2009-ben Magyarországon a Dunába visszatelepített egyik vizát 1580 kilométerrel délebbre, a Duna-deltában fogták ki ukrán halászok. A tok-félék családjába tartozó viza egykor a Duna legnagyobb halfaja volt; némely példányának mérete a fehér cápáéval vetekszik. A dunai vízierőművek megépültével és az intenzív halászattal megpecsételődött ezeknek a halaknak a sorsa az újkorban, amelyek a Fekete-tengerből egészen a Szigetközig úsztak fel ívási időszakban a halászok legnagyobb trófeáját jelentve. A visszatelepítési kísérlettel és a Duna-menti országok vízügyi szakembereinek együttműködésével egyszer ismét megnyílhat az út a hajó- és halzsilipek működtetésével a vizák előtt, hogy felúszhassanak ősi ívási helyeikre a Dunán.

Megbabonáz ezeknek a halaknak az ősi, több ezer éves ösztöne, amely űzi, hajtja őket a tenger és az ívóhely között oda-vissza. Ez a mély elszántság és vágy az összetartozásra élteti Jézus mondatait is, melyekben azonosítja magát a szőlőtővel, tanítványait pedig a szőlővesszőkkel. Nincs jövője egyiknek sem a másik nélkül. A tőke vesszőt hajt, hogy gyümölcsöt teremhessen. A vessző a tőkétől kapja éltető nedveit, hogy meghozza gyümölcsét. Mindegyik másokért él teljes egymásra utaltságban. Egymáshoz tartoznak, életüknek csak egymásba kapaszkodva, egymással azonosulva van értelme, ahogy a vizának is szüksége van élőhelyeire, és mindent megtesz, hogy bennük maradjon. “Krisztusnak nevében… szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk.” (1Jn 3,23-24)

Mindenáron visszajutni Jézushoz, és Benne maradni –
a viza elszántságával?

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.